Munkakeresési viszontagságok a mindennapokban

          Sajnos elég rég óta taposom ezt a malmot, bár nem igazán változik ezt mondjuk az előző évekhez, így sok újat nem tudnék leírni.
Nem írok újat azzal, hogy minden bejutás alapja az ismeretség. Akármikor így kerültem be egy csapatba mondjuk, ott mindig meg volt a szokásos megfelelésen felül az a bizonyítani való kényszer, hogy mivel behozott ismerős vagyok, vagy rokon, így nem elég a 100 vagy a 110%, ennél jóval több kell! Bizonyíts, hogy megérdemelten vagy ott, bizonyíts, hogy jó "vásárt" csináltak Veled, hogy megszolgálod a bizalmat. S nem mellesleg szégyent sem hozol annak a fejére, aki beajánlott. Így az emberen olyan nyomás van, hogy alapvetően mindent túlbonyolít.
       Volt olyan, hogy próbáltam önálló fejjel gondolkodni, de ez persze nem volt jó megoldás, mert egy munkavállalónak gondolkodni tilos, majd a felettes mindent kitalál, majd Ö mindent megmond, ha két centivel arrébb tettem valamit, már nem volt jó. Mindössze ebben csak annyi volt a dühítő, hogy hiába próbáltam meg mindent, keveset kérdezni (ugye ez volt a gond, mint később kiderült), szorgalmasan mindent önállóan és jól csinálni, csak nem volt jó... Teljesen az jött le, hogy mert én csinálom, én a beosztott, s nem a főnök. Ennyit a keveset zargatom a másikat a buta kérdéseimmel.
       Másfelől nagyon nehéz beilleszkedni egy adott társaságba, ami nem csak összeszokott, évek óta együttműködik, hanem ráadásul más korosztályú is, így teljesen más témák érdekelnek, márpedig csak a munkáról nem lehet beszélni.
       A legrosszabb az, mikor az embert kutyába sem veszik a munkáltatók. Kihasználják, egy-egy napra, próbanap címszó alatt, majd egy bocs, még sem Téged vettünk fel hívást sem tudnak megereszteni, holott ígérik ám, reménykedünk is, aztán csak rájövünk újra és újra, hogy semmit sem ér az ember, ha tisztességes, ha rendesen becsületesen dolgozik...

     

Piacos tapasztalatok

A minap sikerült megtapasztalnom a piacosok néhány gondját és baját, igaz nekem csak egy nap állt a rendelkezésemre, de azt hiszem, mivel egy igen hideg napon történt mindez így jutott bőségesen a  tapasztalatból.

Kora reggel sikerült kiérnünk, a tervezett 7 órára. Előzőleg levélben ezt az időt adták meg, hogy 8-ra mindenki ki tudjon pakolni.
Parkolóhelyet rögtön találtunk, ilyen korán még alig van az üzlet melletti parkolóban kocsi.
Kiszállva hirtelen nem tudtuk merre hova kell menni, de egy nagyobb pakoló embertömeget kiszúrva szomorúan konstatáltuk a helyzetet, hogy bizony -bár tető lesz a fejünk felett, de gyakorlatilag oldalt fal nem védte helyen fogunk 4 órácskát eltölteni az amúgy igen-igen friss vasárnapi időben.
Mivel nem találtuk az úgynevezett piacfelügyelőt, egy másik árustól kérdeztük meg mi a menet. Kissé fásult válasz érkezett, keressünk egy asztalt, a felügyelő majd jön.
Ja, mondom, jó. Az asztalok amúgy  igen széles, hosszú darabok voltak mind, a sálam, amit terítőnek szántam még kissé rövid is volt rá. Alul árammal, konnektorral volt ellátva, így abszolute nem volt hiáyn érzetünk.
Az ujjunk elgémberedésével nem számolva kipakoltuk az árut, bár a piac előtt közvetlen nem állhat meg kocsi, csak rövid időre, így kicsit messzebbről kellett elhozni a holmikat.
Szétnézve nem sok árusnál láttunk ruhákat, bár voltak gyereknek valók, illetve és főleg szezonális darabok kesztyűk, sapkák, néhány pulcsi.
Valaki kerámiákat, tálakat hozott, vagy saját készítésű (avagy nem...) koszorúkat. De főleg régi, megunt használati tárgyakat árultak dögivel. A mellettünk lévő árus két kislánnyal gyakorlatilag -és minden féle értelemben is- többet kaszált, mint mi a 4 óra alatt. Így maradt a fázós reménykedés, van még idő jeligével...

De az idő nem és nem akart javulni. Már elment egy óra, de emberek alig szállingóztak. Jó hír volt viszont, hogy a közeli bevásárló egység korán nyitott, így lehetett venni ott pékárut, sőt a fázósaknak (értsd: mindenki), volt tea-kávé automata. Így elég sokan is éltek ezzel a lehetőséggel. S bár sokáig nem tartott ki a meleg, amit az a pár korty tea adott, a semminél ez is több volt.
Az első óra végeztével leszűrtük, hogy a mögöttünk lévő plüssök csodásan elkeltek... A gyerekjátékoknak mindig volt és lesz jövője, mert a sok idős, nyugdíjasnak biztos van legalább egy unokája, akiknek valami harci kis szörnyet vesznek, vagy legalább egy kis édes, rózsaszín bárakármit... De láttam én óriási plüss pingivvel a hóna alatt is mászkálni valakit. Szerintem az egyik árus lehetett. Gondoltam is magamban, ha ennyire nem jön senki, egymástól veszünk majd..? Vagy csereüzletelés lesz?
De a kedvencem az óriás plüss nyuszival sétáló ilető volt: :) Ő gondolatban különdíjat kapott tőlem.
A második órához érve, szétfagyott lábakkal, -ami ugyan az első öt perc után már kihűlt-, mosdó lehetőséget kerestem. Addigra a piacfelügyelő körbe járt, nagyon kedvesen elkért pár adatot, -ehhez az engedélyünket kérte, a formaságokat így kellő udvariasság közepette tudtuk le, illetve vékonyabbak lettünk 500 Ft-tal. Elmondta merre van mosdó, így szapora léptekkel (amennyire egy lefagyott lábbal lehet), elindultam felfedező utamra.
A piac másik oldala is fedett volt, itt is szintén árusok. A keresett objektum a mögöttük lévő épületben volt. Igen ám, de ezt gépesítették-vagyis nem kellett egy emberkének egész nap ott ülni, hanem apró pénz (ld,100 Ft), bedobása után nyílt ki a mennyek kapuja. Mivel nem volt ilyenem, a legközelebbi árus hölgytől kértem, aki kedvesen fel is váltott nekem egy ötszázast.
Bent újfent hideg fogadott, s egy megbánt hideg vizes kézmosás. Sajnos papír sem volt. Így nem értettem a bedobott összeget, hogy pontosan mire is, de szükség törvényt bont...
Visszatérve szétnéztem pár pultnál, volt virágárus is, végül is így a legolcsóbb a portékánkat eladni. Sokan régi könyveket, újságokat, képregényeket is kivittek, ezek jóval kelendőbnek bizonyultak a mi ruháinkhoz képest. S bár pár érdeklődő volt, de azt éreztem, a piachoz képest sokalták az árakat, így egyre inkább elkeseredtünk... S bár nem adtuk fel, s az árakat is mérsékeltük-az otthon megbeszéltekhez képest.

Az idő nem tisztult később sem, egész nap szürkeség volt, s ugyan egyre több ember jött, inkább csak szétpakolták az árukat, lefitymálták. Árgus szemmel figyeltek minden egyes darabot, amiket azért hoztam el, mert kinőttem, vagy mert régen hordtam, s mivel a nők néha lecserélik a ruhatárurak, gondoltam egy próbát megér.
Így nagyon elszomorodtam nap végére. Egyetlen egy dolgot adtunk el, amibe egy kevés aprót vittem ki, váltónak. Ezt persze visszacsinálni nem lehet, eladó azt hiszem sosem leszek, nem szeretek embereket rábeszélni olyanra, amit nem szeretnek, nem tukmálok, inkább csak vártam, hogy tetszenek meg azoka darabok, amiket én is szívesen viseltem, vagy megvettem, de kicsi lett.

Szóval összegezve, a világ az apró-cseprő holmiknak, gyerekáruknak áll...ebből leszűrtem ismét, hogy arra van pénz, amire akarjuk. Unokák mindig lesznek. Ahogy régi, megunt tárgyaink is, amiből, ha egy kis pénzt akarunk kovácsolni, kiállunk, fagyoskodunk 4 órát, s várunk a csodára.

Öregedés

Mit kell az embernek tennie ahhoz, hogy megőrizzék mások az emlékezetükben...? Mi lesz, ha már nincs ezen a világon? Hogy fognak rá visszagondolni? Sekélyesként, önzőként, vagy éppen melegszívű emberként?

Biztos sokan merengtek már ezen. Pedig, ha már nem vagyunk itt lehet semmi értelme... Még is sokakban felmerülhet ez, mi marad utána. Fognak-e rá emlékezni? Hagy-e jelentős nyomot maga után?

Akinek gyereke van, s jól neveli őket, már egyfajta biztosításként élheti meg, hogy szeretettel elevenítik fel.
Aki még nem érte el ezt az állapotot, annak ajánlatos minél több olyat tennie, amivel maradandó nyomot hagy e világban.
Hogy mik ezek? Valami olyasmire kell gondolni, amivel valaki életét megváltoztattuk. Lehet ez egészen apró, kedves gesztus: egy átadott hely, egy mosoly, egy segítőkész kéz nyújtás, mikor a másiknak szüksége volt rá. Egy jó tanács; a másikra szánt idő, amit azzal töltöttünk, hogy csak ültünk csendben, s meghallgattuk.
Ha egyszer megérhetem, hogy lesznek gyerekeim, biztosan erre nevelem Őket, hogy okozzanak minél több ilyen váratlan, s  kedves gesztust a másiknak. Nem azért, hogy jó emberként gondoljanak vissza rájuk, hanem, hogy megtanulják, hogy adni kell, mert ezzekkel a váratlan, kedves gesztussal, egy másik szomorú ember napját szebbé tehetjük. S miért ne adjuk abból, amiből mindenkinek van -több, kevesebb-, s ez jóval kimeríthetetlenebb, kifogyhatatlanabb, mint  a pénz. Csak egyesek elássák magukban. Elhiszem, hogy sok a  rossz tapasztalat, a csalódottság. Pont ezért írom ezeket... Mert, ha így gondolkodnék, előbb-utóbb mindenki keserű lenne... Így is ebbe az irányba tartunk.
Pedig mindenki egyenlőnek, egyformának születik. Ahogy minden édesanyának a saját gyermeke a legszebb, legjobb.
Hasonlítunk még is, nem? S ahogy tudok kapni jót, úgy adhatok is. Mert, sajnos a mai világból egyre inkább eltűnik a jóság,a tisztesség, becsületesség... De, ha ez egyszer mind elvész...? Mit adunk át a Gyerekeinknek? Ezért kell őriznünk magunkban a jót, átörökíteni...s remélni, hogy az utánunk következő generáció jó szívvel emlékszik meg ránk, s az unokáinkra is várhat egy szebb világ!

Az angyalok és a hit

Sekélyes-e vagy sem, nekem igenis bevált kérni. Mert hát kérni is tudni kell. Akinek egy csepp hite sincs ne olvassa tovább!
Egyszer egy újságban olvashattam tán a tippet, miszerint, ha kívánsz, tedd azt egyfelől szívből, másfelől félhangosan, úgy, hogy: "Angyalok, kérlek Titeket segítsetek nekem..."
Tudjátok, ezen lehet mosolyogni, lehet betudni a véletlen művének, vagy bárakárminek is...
Egyet tudok, nekem bevált. Az elsőnél úgy megdöbbentem! Mondom, ez nem is igaz! Pár napja kértem valamit, hogy teljesüljön. Apróság volt, de nekem fontos. Nem találtam valamit, majd pár napra a kérésem után tettem-vettem és hirtelen oda néztem ahol a keresett tárgyam hevert!:)
Aztán másodjára már jobban bíztam ebben. Sikerült. Aztán ezt azóta is használom. Igyekszem meg is köszönni, bár egy "kis" köszönöm lehet nincs éppen egálban, de hát még is valami alapon...

Szóval én elgondolkozom ezen azóta is, hogy tényleg mennyi ereje van a hitnek.

A szépség-és , ami mögötte van

Állandóan meg akarunk felelni. Hol az elvárásoknak, -amikből, lássuk be nem is kevés létezik,- hol a családnak, barátoknak, de leginkább a munakehelyen.
Pedig talán Önmagunknak kéne első sorban.
Ugyanakkor, ha ebbe mélyebben belemászunk...ha elküldünk egy faxot, várjuk a visszaigazoló cédulát, ha elküldünk egy sms-t, jó látni, hogy az megérkezett,- még, ha nem is lehetünk benne biztosak, hogy olvassák is.- Mert hiába is tudjuk magunkról, hogy ilyen és ilyen értékesek vagyunk, ha egy másik ezt a belső szépséget nem veszi észre. Jó ragyogni magunkért, de egy másik-szeretett!- személyért még inkább.
Nézz meg egy kismamát, büszke a gyermekére, ragyog az arca, mikor még csak pocaklakó, s majd később mikor már a kezében tarthatja azt, akit hónapokig a szíve alatt hordozott.
Tarts Te is egy ilyen kis kedves tükröt a másik elé, éreztesd azzal, akit kedvelsz, szeretsz, mutasd meg neki, hogy az értékei számodra is lényegesek! Tedd ezzel többé, vidámabbá. Lehet ez a plusz teszi szebbé a napját, lesz ettől nagyobb az önbizalma. S, ha egyszer adhatsz, figyelmet, türelmet, IDŐT!, miért is ne tehetnéd meg...?
 

A felnőtté válás rögös útja

Amikor az ember bekerül az első komolyabb és egyben állandónak tűnő (bár mi az állandó ebben a mai világban-talán csak a változás örök, mondják) munkahelyére, különböző pozitív és negatív élmények érik.
Először minden vadásan új és friss, s főleg ijesztő. Az a sok ismeretlen arc és új dolgok, ismeretek. Minden nap tanulni valami olyat, amit eddig csak láttunk, vagy tudtuk hogy lehet olyat is. Ilyen apróság a fénymásoló. Nem is értem, hogy az ókorban hogy tudtak sokszorosítani, nagyítani, stb. Bár, néha elgondolkodom, hogy jó, ha van, de ezelőtt is létezett élet:)
Amit én tapasztalok, hogy egy ilyen közösségben a barátság az egy nagyon képlékeny valami. Felszínes volna? Érdekből szövődnének? Az biztos, hogy a közösen eltöltött idő, kovácsoló erejű, főleg az azonos(abb) érdeklődésűeknél. Egyedül a nagy rohanás, kapkodás ami nagyon zavaró sokszor, emiatt nem is igazán tudunk a másikra figyelni. Nagy a hajtás, sok a munka, kevés az idő, a nap 24 órája is kevés lenne sokszor, hogy minden kész legyen.
Szívem szerint, csapat építés gyanánt, kötelezővé tenném (=erősen ajánlanám), egy-egy hétvégét úgy eltölteni, hogy, aki elmegy a másik mellett, arra időt szánva, leülve mellé, megkérdezni, hogy vagy, mi bánt.
Amúgy csak megy a sodródás egymás mellett, a töméntelen munka, a családi s egyéb élet meg a sokadik helyen.
Én ajánlom, hogy a másokkal való törődés meghozza a gyümölcsét elv szerint, tessék gyakorolni ez utóbbit!

Hárman

Mi mindig hárman voltunk. Én, a középső és a legkisebbik. Magasságunk szerint elég változatos formáció képét mutattuk, mikor végig mentünk a város utcáin, vagy betértünk egy jóféle turkálóba.
Kék, zöld és a rózsaszín. Ezek voltunk mi. Így vettünk egymásnak ajándékot. Szín szerint. Így is öltözködtünk, ki-ki a maga színét viselve. Tudtuk ki melyiket szereti, így könnyű dolgunk volt. Odafigyeltünk erre, s már a csomagolásból kitaláltuk melyik kié lesz.
Aztán voltak bulik. Leginkább az igyunksörtmertaztiszikmindenkiésazfiatalosésmenő. Én ezt egyáltalán nem szerettem. Már a sört. -Most is csak az egyéb ízesítettekkel teszek kivételt.- Szóval így egyedül maradtam; három ember is tud klikkesedni alapon. Lehet túl élesen jegyeztem meg, hogy nem szeretem a nagyivó részeges embereket, ezért nem is igen hívtak el később sem egy buliba sem. Talán nem is bántam ezt akkor  még.
Aztán levizsgáztunk. Vége lett a színeknek, külön buliknak, nem szeretem sörözésnek. Szétszéledtünk, jártuk a magunk útját. Nagyon ritkán keresztezve egymásét. Elsodródtunk az élettel, a hullámokkal. Jártunk tanfolyamokra, más iskolákba, dolgozni, nyaralni. Jártunk pasikkal, hol jobbakkal hol rosszabbakkal. Festettünk hajat, vágattunk új frizurát. Néha összehoztunk egy-egy találkozót, csak csajosat és csak azért is pasit szedünk fel féléket. Persze valami buliban, ahova már én is eljártam, bár a sört még mindig nem szeretem, de végre felnőttem, legalább is bele a  bulik világába. S végre így együtt tudtunk szórakozni, bulizni.
Bár idővel a találkozók megritkultak. Érettebbek lettünk, új kapcsolataink lettek, más és más útvonalon mentünk tovább.
Egyre nehezebben tudtuk áthidalni a munka és a jelenlegi kapcsolat okozta távolságokat. Hol egyikünk dolgozott sokat és a munka temette maga alá, hol a másikat vártuk épp haza külföldről.
Szürke hetek és hónapok váltogatták nem túl izgalmasan egymást. Sokasodtak a lemondott találkozók. Hivatkoztunk fáradságra, rossz kedvre, időhiányra. Az új kapcsolat ápolgatására, családi találkozókra.
Találkozók? Csajos dumcsik? Ugyan kinek hiányoznak? .........................
Pedig igenis kellett volna, s most is kellene. A barát támogatását, figyelmét semmi sem pótolhatja. Az, hogy úgy ismernek, mint ahogy mi magunkat tán sosem fogjuk. Csak mindezekhez idő kell. Nem a virtuális féle odaülök a géphez, és verem a klavit, hanem igazi, élő, személyes találkozóra gondolok, az egymásra fordított idő ugyanis nagyon nagy kincs. De ezt ma már egyre kevesebben tudják vagy merik osztogatni. Pedig megsokszorozódna.
Azért kíváncsi vagyok, mikor fordul a világ...? Mi lesz pár év múlva, nem lesz személyes találkozó, csak a virtuális világ? Szegény unokáim, ha lesznek, nem ilyen jövőt kívánok Nekik.
Ha minden baráti kapcsolat eltűnik, csak az üres, kopár, színtelen és sivár hétköznapok maradnak. Meg a vágyódás a múltba, hogy akkor kellett volna jobban megélni, kihasználni a múló perceket, pillanatokat.

A barátság csak akkor marad örök, ha teszel Te is érte! Ez egy olyan munka, amihez szintén erő kell és idő, de előbb térül meg, mint gondolnád.

In memorian a volt barátságoknak.